Naiv idióta vagyok...

...hogy miért? Nem tudom, nap mint nap ezt kérdezem magamtól, de nem jövök rá a válaszra. Biztos velem van a hiba, mert nem zárkódom el a külvilágtól, és bennem van a régi rendszerek segítőkészsége, hogy ha kérnek valamit, rohanok, és teljesítem, ha van rá lehetőségem. És én kis buta naiv, mindig beveszem, hogy minden ember jó, minenkinek lehet hinni, és jó tett helyében jót várhatok. Egy fenét! Kér valamit, teljesítem, aztán kérek én is valamit, amire a füle botját se mozgatja, hogy nem ér rá, nincs kedve hozzá...jó, ha így állunk, akkor én is elzárkózok előle, nem segítek legközelebb, de természetesen nekem van lelkiismeretfurdalásom az egész után, hogy mert milyen gnosz vagyok hogy nem segítek neki. Aztán eltelik egy-két nap, és jön a mézesmázos duma, meg jönnek a kérések, kellene neki ez-meg az, én meg magamban, hogy persze, majd ha fagy, ő se segített, én minek segítsek. Aztán hamarosan jön a lelki duma, be vagyok állítva hogy én vagyok a hülye, és a gyerekes, hogy valami számára apró dolgon besértődök, ami nekem igenis sokat jelentene, nekem lesz rossz érzésem és persze mi következik? Részéről semmi, és ha fel merem hozni ismételten a kérésemet, még az se hatja eg, hogy nekem mennyire sokat jelentene...elvégre miért is érdekelné mit akarok én, ha már mindent megtettem neki, amiket utólag szeretett volna?

Miért is?

Elmúltak a szép gyermekévek. Na igen, lehet nem is a gyermeki énem voltnaiv és butuska, hanem az évek során megváltoztam, átformált a környezetem és az engem ért külső hatások és változások. Gyerekként nem igazán érdekeltek a külsőségek, magamat adtam, és jól is éreztem magam, volt egy csodaszép "álomvilág", azt terveztem, hogyha nagy leszek, én is olyan gondtalanul akarok élni mint anyu és apu, hogy minden nap mosolyogva indulnak munkába, nyoma sincs fáradtságnak és fásultságnak, hogy a nap minden nap süt és csiripelnek a madarak, hogy a kapcsoaltom harmónikus és romantikus és minden egyes nap úgy ébredek, hogy milyen szép is élni, milyen szép is az élet. Persze, vannak szépségei, csak számomra elég nehéz volt felfogni, hogy felnőttem, és mi a fene ez az egész, hova tűnt a gyermekkori életkép, az élet nem könnyűés nem fenékik tejfel, hogy van, amikor küzdve foggal-körömmel kapaszkodva se sikerül mindent véghez vinni, amit előtte elterveztünk, és milyen sokat kell agyalni, nincs teljes spontaneitás, nincs a "megyek az árral", mert ha elvisz az ár nehéz visszakapaszkodni. A kapcsoaltok nem mindig harmónikusak, az emberek jönnek és mennek, van, aki összetöri a szívünket, van, akinek mi törjük össze, nem minden nap kelünk úgy, hogy ismét egy szép nap, milyen szép is kikelni, inkább az arcomba húznám a takarót, és egész nap ki se kellnék, mert kint csak bántanak, rámkiabálnak, fellöknek, és a nap végén én is átveszem a stílust, és haragosan, harapósan érek haza.

Na, és akkor jöjjön, amit elhatároztam, igaz, már elmúlt az újév, és nem is ilyen barom ötleteim vannak, hogy nyár elejére leadok x kg-t, hanem komolyabb elhatározásaim vannak. Elsőnek, megpróbálom visszaváltoztatni a világnézetem. Nem akarom a naiv mindent elfogadó szerepet magamra ölteni, csak ez tényleg egy szánalmas kifogás, hogy a világ szar, és nincs benne semmi szép. Egy ideig én is így voltam, csak negatívan tudtam nyilatkozni, hogy ez nehéz, az nehéz, meg mit gondolnak, nem olyan könnyű ezt meg azt elérni...persze, mintha nem én lennék az egyetlen, aki nap mint nap felkel kimegy a világba és küzd magáért. És akkor jött a felismerés, amikor több embert is hallgattam, hogy ilyen voltam én is, és basszus, ezt nagyon rossz hallgatni, hogy nincs egy jó szavam se, és a másik semmit se tud mondani, csak hogy "jaj, szegénykém", meg hogy "úgy sajnálom", elvégre mindig azt mondom, inkább legyen 10 irigyem, mint 1 sajnálom, szóval nem értem, mire ez a nagy elkenődés részemről. Meg nem értem, mit nyavalygok, elvégre nem is sokat tettem érte, egyszerűbb volt összekuporogni, és sírni, hogy milyen szerencsétlen vagyok, közbel meg a lehetőségek elmentek mellettem, átléptek, mert tudták hogy szerencsétlenkedek és nem akarok élni velük. Na, szóval ez az egy elhatározásom van, de ez elég nagy szó, hiszen minden területre kitér. Elsőre nem sikerül valami, akkor nem a sebeimet nyalogatva visszavonulok, hanem összeszedem magam, megnézem mit rontottam el, és a hibáimból tanulva legközelebb már sikerülhet. Aztán másodszor sokkal jobb lesz hallgatni, mert nem arról fogok dumálni, mit nem tudtam, hanem hogy mit tudtam elérni és megcsinálni, tartalmasabbnak fogok hinni az életem, és elvégre az is, mert ha azt veszem, önerőből mennyit elértem ennyi idő alatt, egy szavam se lehet. Továbbá határozottabb leszek, és végre kipróbálom magam több helyen, amiket eddig csak sóhajtozva nézegettem, milyen jó és érdekes lehet, mert nem szívesen ébrednék hónapok és évek múlva arra, hogy na, miért nem csináltam meg ezt, meg azt, miket ki nem hagytam, amikre már nincs lehetőségem.

Szóval megvan a nagy elhatározottság, remélem tovább kitart majd mint egy hirtelen fellángolás, de majd jelentkezem a további fejleményekről :)

Az állatok ereje

...nem tudom, hogy a hó és a hideg miatti bezártság vagy csak úgy ez a sok rossz és borzalom, amit a világról nap mint nap közvetít felén a média felém van-e ilyen hatással rám, de megint olyan Teréz anyuzhatnékom van. Van egy kis szabad időm, fellépek böngészgetni, úgyis volt pár dolog, amit meg akartam nézni, és ahogy linkről linkre kattintok jönnek a lelkisérült állatok, magam se tudom, hogy sikerül, de valahogy mindig rátalálok a szomorú szemű állatkákra, akiket kidobtam, kiraktak az utcára, és most ideiglenes helyen várnak új és szerető gazdira, vagy akiket személyes okokból a jelenlegi tulajok nem tudnak tovább tartani. És ilyenkor eszembe jut, hogy szegény nem tehet arról, hogy már nem kell, vagy már nem tudják tartani, és félve gondolok bele, hogy a kényszer miatt ismét rossz kezekbe kerül. Nekem is van pár apróság otthon, mindegyiknek igyekszem megszépíteni az éveiket, elvégre egy kisállat tartása nem kötelező, hanem választható, de ha valaki belevág igenis végiggondolva felelősséget vállalva kéne tennie. Jó, nem mondom, hogy amikor nekem is változások jöttek, nem mondtam, hogy kevesebb időt tudok velük tölteni, de a hétköznapi hiányt igyekszem hétvégén bepótolni :) És igaz, nincs sok helyem otthon, de mégis úgy segítenék ezeknek a kis "árváknak". De ilyenkor jön a nehéz kérdés...ha nem tudsz mindnek segíteni, mert ez jogos, hogy nem menthetem meg egyedül az összeset, és ilyenkor hálát adok, hogy vannak velem azonos gondolkodásúak, akik hasonlóan bánnak az állataikkal, szóval ilyenkor ha nem tudok segíteni az összesnek, hogyan választom ki azt a néhányat, akiknek lehet segíteni? Nehezen, mert tudom, szar érzés otthagyni a többit, és eggyel távozni, hiszen annak a többinek is ugyanakkora oka van rá, mint a kimentettnek. És jött az ötlet, hogy rendben, a szem a lélek tükre, szóval próbáljuk meg kiválasztani a legszomorúbb szeműt...ami utólag szintén nehéznek bizonyult.

De azáltal, hogy esélyt adok néhánynak, nem csak nekik, nekem is jó. Persze miért is? Mert ezek az állatok sokkal több szeretetet tudnak adni, és egy kis gondoskodást jobban viszonyoznak, mint egy ember, és ha szar napom volt, és feldúlt vagyok, elég ránéznem, és az édes pofijától el is száll minden rosszkedvem, minek is dühöngeni, és mérgelődni, nem igaz?

Akik szkeptikusok lettek volna, azoknak itt egy kép, tessék csak jól megnézni...hát nem ennivaló? És ugye, hogy amíg a képet néztétek csak az édes pofijára gondoltatok, nem a napi fáradalmakra és bosszúságokra? :)

Itt a tél :)

Hát igen, megkésve, de végre itt a tél. Persze a hirtelen havazás okozott gondokat, közlekedési dugókat, lassította vagy megrekesztette a közlekedést. Ilyenkor azt mondja az ember, minek a hó, a francnak esik, csak a baj van vele. De a hó akkor is hozzá tartozik a télhez. Emlékszem, anno a téli szünetekben nem unatkoztunk otthon a tv előtt, hanem befagyott a tó, mehettünk korizni, hógolyó csatákat vívtunk, szánkoztunk le a dombokról...pár éve még volt hó télen, elő lehetett kotorni a szánkót, micsoda móka volt lecsúszni a dombról, persze a kisebbek nem örültek, ha a hideg dara belement a pofijukba egy-egy felboruláskor. Mostmeg milyen telünk volt? Sefehér karácsony, és ettől valahogy el is halványult a karácsonyi életérzés, bár valahogy azt vettem észre, sajnos már az emberetk mintha nem igényelnék az ünnepeket. Mármint oké, vannak, ott van pirossal a naptárba, de mintha alig várnák, hogy azt is letudják, semmi előkészület, vagy várakozás. Lehet ezzel hozzájárult, hogy a boltok polcain már szeptemberben lehet kapni a fenyődíszeket, de valahogy régebben ilyenkor midnenki valamivel kidekorálta a területét, műhóval fújtak hópelyheket az ablakokra, vagy papírból vagdostak díszeket, anno mi is lelkesen fűztük a pattogatott kukoricát cérnára, és azt is rádobtuk a fára, igaz hamar lefogyott róla :)

Most meg valahogy kihalt az ünnepi szellem az emberekből, mintha mindenki "grincs"-é lett volna. Vágtam papírból hópelyheket, hogy a kicsiknek had legyen öröm, kiragaszthatják az ablakokra a lépcsőházban, feldíszítették a korlátot, este a kinti lámpáktól egész kellemes téli hangulat varázsolódott. Erre jöttek a megjegyzések, hogy vége az ünnepeknek, lassan tünjenek el, bár nem értem, hogy az a pár papír hópihe kinek árt és kit miért zavar, miért jobb a rideg és sivár dísztelen lépcsőház, mint az a pár fehér hópihével tarkított lépcsőforduló. De nem kell messzire menni, elég megnézni az ablakokat, régebben kitettek színes égősorokat is, most egy-két ablakot leszámítva üres és dísztelen ablakokkal volt tele a város. Na, de elkanyarodtam, mert az ünnepeknek már vége, ezen az antidekoratív gondolkodásmódon már kisopánkodtam magam, és most végre havazik, annak kellene örülni. Valahogy ilyenkor olyan melegség tölt el, egy bögre forrú kakaóval milyen csodád üldögélni az ablak előtt, és figyelni a szállíngózó hópihéket, gyerkemi lelkesedéssel újjongani, hogy már mekkora lett a hó. És szerintem téli estéken nincs is szebb, mint amikor a lámpafénynél kristályként csillogó hóval tarkított úton sétál az ember, miközben ropog a hó a talpa alatt :)