A színfalak mögött

Milyen szép is, amikor valaki csak a színpadot látja, és nem lát be a színfalak mögé. Sose felejtem el, milyen emberek élete után sóvárogtam kamaszkoromban, valahol a lelkem mélyén irigyelte őket ezért, vagy azért. Voltak gyermeteg okok, és voltak olyan események, amiket sóvárogva hallgattam, és belül tomboltam, hogy velem miért nem történik sose semmi izgalmas, amiről mesélhetek, és amivel dicsekedhetek.

Persze nagy részben minden történet ki van színesítve, és mennél többet meséli az ember, annál több elemmel gazdagodik, a bravúrosabb elemek kiemelődnek, a kevésbé érdekesek, vagy rosszul hangzóak kikopnak.

Emlékszem, mennyire irigyeltem egyes emberek bátorságát és lazaságát. Engem otthon szabályszerető és tisztelő gyereknek neveltek, megkaptam azt a sok tudnivalót, a sok mik kell, mit illik és mit szabad törvényt, amivel napjainkban semmit se érek igazán. Ha belegondolok, mennyire nincs értéke manapság a bizalomnak, az erkölcsnek, a tiszteletnek, a becsületnek és a kötelességeknek. Kis szürke egérnek éreztem magam, mind a ruházatom, mint a jellemem miatt, és mit meg nem adtam volna csak egy pindurival több önbizalomnak, vagy merészségnek, úgy kipróbáltam volna, milyen is egy szarok bele stílusú nap. Amikor ők egy-egy bulis estéről meséltek, nekem csak családi kirándulásokról és versenyekről volt mit mondanom. Én is sok ismerőst és haver akartam, sok ottalvós bulit és városi téblábolást. Sokszor mesélték, milyen klassz dolgok történtek, amikor suli után nem volt mit csinálniuk, és ide-oda csavarogtak, meg az akkor kialakulóban lévő új hóbortnak, a plázázásnak éltek. Nem igazán volt ilyenre lehetőségem, suli után be volt osztva az időm, vagy különóra, vagy edzés. Utáltam, és úgy akartam, annyit törtem magam, hogy a bulis csajok bevegyenek a bandába, hogy én is menő lehessek. Én is lázadni akartam, én is kihívóan akartam öltözködni, vadul sminkelni és amolyan igazi kamasz módjára lázadni a felnőttek, a tanárok, a rendszer ellen. Persze én nem tombolhattam úgy, mert hála az otthoni környezetnek, úgy belém verték azt a rohadt lelkiismeretességet, hogy bizonyos kereteken nem mertem túllépni, lázadtam, de közben figyeltem,nehogy túlfeszítsem a húrt.

És persze ott voltak az anyagilag kiemelkedők. Minden nyáron külföldi utazás, aztán unottan mesélt, hogy már megint kint volt, amikor legtöbbünknek a tenger egyet jelentett a Balatonnal, és álmodoztunk, milyen is lehet a tenger sós vize és levegője, milyen lehet kagylók után kutatni a homokban. Mindig volt náluk valami új, és kétszer nem hoztak semmit, mint valami divatdiktátorok, ha tollas madár alakú tolluk volt, másnapra mindenki rohant venni, hogy ő se maradjon ki, divatba hozták a legkülönbfélébb büfés kajákat, mert ők nem otthonról hozták a szendvicset, és derogált nekik a sulis tej.

Nehéz volt kamasznak lenni, úgy éreztem, a szüleim nem értenek meg, hiába mondtam, hogy mindenkinek ez meg az van, hiába mondtam, hogy mások ezt meg azt csinálják iskola után, mindig megkérdezték, hogy ha kútba ugranának, utánuk ugranék-e én is. Én meg úgy éreztem, nem fer, hogy másoknak királyabb szülei vannak, akik egy csomó mindent megengednek és megvesznek nekik.

Aztán felnőttünk, ki-ki hajkurászta az álmait és vágyait, ki-ki be is teljesítette azokat. Aztán jött a találkozó, mindenki mesélt, mit csinált és mit csinál most, irigykedve hallgattam, micsoda őrültségeket csináltak,és miket meg nem léptek. Azt hittem boldogok, és örülnek, hogy milyen életük volt eddig, míg meg nem tudtam, hogy azok, akiket eddig mindig irigyeltem a lazaságukért, a merészségükért, irigykedve nézik, mi lett belőlem, mit meg nem adnának a kitartásomért és a szorgalmamért, amivel a mostani helyzetbe felküzdöttem magam. Irigykednek, mert komolyabb és határozottabb céljaim vannak, és irigykednek, mert sok olyan dologról lemaradtak, amit én megtettem, de amit ők idő hiányában soha vagy csak nehezen fognak tudni megvalósítani.

Hát igen, nézőpont kérdése, ha magam alatt vagyok, mindig ezzel vigasztalom magam, hogy ne látunk a színfalak mögé. Mindenki annyit lát a másikból, amennyit mutat ideig-óráig, de nem látunk a tettek mögé, hogy mit miért csinál, mi is van otthon, ha becsukja maga mögött az ajtót. Mindenki a külsőségeket irigyli, de ha megtudná, mi van a háttérben, nem biztos, hogy választaná a másik életét...

...

Sose hittem a megérzéseimnek igazán. Mindig a legutolsó percig hezitáltam, és végül vagy lemaradtam vagy elkéstem dolgokról. Dolgokról, amiket később bántam, hogy nem léptem meg, dolgokról, amik olyan egyszeri lehetőségek voltak, amiket nem görgetett többé megint elém a sors. Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent el tud szúrni, sőt, minél többet tud, annál nagyobb a hibázási esély. Hiszen minél több mindent ismer, úgy egyre hosszabb ideig fontolgatja, hogy meglépjen-e valamit, vagy se. És évek távlatából visszatekintve azt kérdezi, oké, kiműveltem magam, megdolgoztam mindenért, és mit tudok felmutatni? Bezzeg azok, akik nem fontolgattak, hanem egyből gondolkodás nélkül léptek. Persze, az is kétesélyes volt, vagy összejön, vagy nem, de a merszüknek megvolt a jutalma, mert olyan lehetőségeket kaptak és olyan élményekkel gazdagodtak, amik után én csak sóvároghatok.

...

Minek ide cím, ez is egy olyan kis szösszenet, ami eszembe jutott. Voltak emberek, akikről sose tudtam, miért is sodorta őket az utamba az élet, aztán egyszer olvastam egy érdekes gondolatot, hogy az ilyen találkozások nem alaptalanok, minden ember felbukkanásának oka van. Persze, mondanám erre azt, hogy azért van pár olyan egyén, akikkel inkább sose találkoztam volna, és vannak, akiknél azt kérdezzük, hol voltak ezidáig.

Hogy hova is akarok kilyukadni? Elmondom. Sajnos elérkeztem arra a pontra, amikor már nem igazán hiszek a mesében, amikor már reálisabban tekintek a világra, és amikor megtapasztalom, hogy micsoda egy elcseszett világban is élek, ahonnan szívem szerint néha kitörnék, mert elegem van ebből az üres és végeláthatatlan bizonytalanságból, amikor nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudok előre tervezni nemhogy hetekkel és hónapokkal, de napokkal előre sem. Lassan átveszem én is az "élj a mának" életszemléletet, csak sajnos nem a féktelen tivornyázással és szórakozással töltöm óráimat, hanem próbálok foggal-körömmel küzdeni, hogy a nap végére még fennmaradjak.

Igen, biztos más is ismeri ezt az érzést, amikor úgy érzi, hogy az évei feleslegesen és megragadhatatlanul kiperegnek a kezei közül. Na, én ezt pont hogy nem akarom. Élni akarom, élvezni az élet minden percét, és tervezni.

És mi a legnagyobb bajom? Maguk a környezetemben lévő emberek. Nem hiszem, hogy kint tényleg ne lenne jobb. Itthon az egész mentalitás el van cseszve, mert egy birka nemzetben élek, ahol az emberek ahelyett, hogy felszólalnának valami ellen, ami nekik nem jó, lehorgasztott fejjel elkullognak, "ez van, ezt kell szeretni" alapon. Nem azt mondom, hogy mindenben találjunk hibát, de azért vannak dolgok, amiért igenis azt mondom, hogy ki kell nyitni azt a rést a fejünkön, és megmondani a véleményünket. Az egyik ilyen, az igazságtalanság. Amikor a nagy dög verdával rááll a zebrára, és sehogy se tudunk átmenni, ahelyett hogy egy isteneset rácsapnánk a motorháztetőre, hogy gurulj hátrébb te barom, mert a zebrán áthaladnánk, mindenki magában anyázza és megvárja amíg eltakarodik az útból. Persze, mert minek szólni, meg minek idegeskedni, neki pénze van, megteheti. Igen, itt már eleve szar a mentalitás, amikor a gyerekeinknek is ezt a meghunyászkodó mentalitást mutatjuk, hogy akinek pénze van, az mindent megtehet, aztán csodálkozunk, ha már óvodában is félrelökik a tehetősebb csemeték, és az évek során egyre meghunyászkodóbb lesz. Sajnos elértünk arra a pontra, amikor az emberek nagy része annyira elkanászodott, hogy az egoja az egeket súrolja, és magasról leszarja, hogy rajta kívül más is van a világon. És aki meg nem szól be, az csak hurcolja magában a feszültséget, aztán otthon robban az a bizonyos puskaporos hordó, és olyanokon tölti ki a dühét, akik meg se érdemlik. Sose értettem, ha valaki a játszótéren szaratja a kutyáját, ahol a kicsi gyerekek négykézláb totyognak, miért nem lehet elküldeni a jó büdös francba kutyástól az embert. Ehelyett össze-vissza dicsérjük, milyen kis cuki masnija van, meg milyen édesen rohangál a gyerekek között. A másik kedvencem a "nyugi, nem harap". Persze, a gazdáján nem szedi szét, de amikor egy derekamig érő dög rohan felém, nem az az első gondolatom, hogy csak játszani akar, gyerekek között meg kifejezetten utálom, ha szabadjára van engedve, nem minden gyerek viseli jól, és azt elfelejtik, hogy egy ilyen kutyás incidens mekkora törést és félelmet tud okozni egy gyereknek, ami egész életében végigkísérheti. És ha az ember megijed egy ekkora kutyától, ki szenvedi el a dolgot? A kutya, mert az ember azt rúgja pofán reflexből, utána oda kéne menni és jól pofán gyűrni a gazdáját is, hogy osztozzon az állat fájdalmában. Imádom még, hogy vannak emberek, akiknek csak jogai vannak, de kötelezettségei nincsenek, az agyonmagasztalt parazita életet folytatókat, akikről kint azt hiszik, hogy milyen szerencsétlenek, mert itthon mindenki diszkriminálja őket, csak az az infó nem jut el oda, hogy miért is utálják őket az emberek annyira. Aztán ott vannak, akik nem tudják megbecsülni, hogy fejlődik és szépül körülöttük a környezetük, első adandó alkalommal tönkreteszik. Lehet, hogy ők a mocsokban is jól éreznék magukat, de miattuk én és a hozzám hasonlók, akik szeretnének egy szebb környezetben sétálni nap mint nap, nem élvezhetik, mert lassan az a mentalitás, hogy felesleges szépíteni, mert úgyis tönkre vágja valaki, jó az a színvonal, ami most van.

Utálok lassan végigsétálni az utcákon, mert többnyire frusztrált emberekkel futok össze, alig látni egy-egy mosolyt, meg lassan végig se lehet sétálni normálisan, mert méterenként elém csapódik egy-egy kunyeráló, az egyik gyerekkel az ölében próbálkozik, a másik jön a mindenféle betegségekkel teli lapocskájával, a harmadik meg megkiabál és elátkoz, ha nem adok neki semmit. Azért az én zsebem is véges, én se tudok mindenkinek adni, ígyis lopnak már tőlem elegen. A zebránál vagy át kell rohanni, vagy elsőbbséget adni az autósoknak, aztán ott az a sok barom, aki nem tud normálisan közlekedni, mert megáll a bicikliút kellős közepén beszélgetni, és ha csengetek, se hajlandó arrébb állni, vagy életveszélyesen vezetnek, amikor index nélkül kacsáznak az úton és elsőbbséget adnak a körforgalomban. Az oktatás lassan egy nagy nulla, az egészségügy katasztrófa, hogy egy műtétre és vizsgálatra hónapokkal előre időpontot kell kérni, addig vagy megpusztulsz, vagy rendbejössz, mert ha dolgozol és megbetegszel, már nincs hasznod, és az utolsó mocskos részeges tróger is többet ér és hamarabb kap megfelelő ellátást, mint te.

A közvetlen környezetem semmi pozitív kiutat nem tud mutatni, a családok romokban, mert a munka szétválasztja a gyereket a szüleitől, az emberek beletemetkeznek a munkába, hogy a hiteleket fizetni tudják, és mellette legalább vajas kenyérre fussa, a munkahelyi feszültség és a tehetetlenség belülről emészti az embert, lépni nem tud, és ki van téve a munkáltató kénye-kegyének, mert valamiből fedezni kell a kiadásokat.

És ezek mellett próbáljak normális maradni, nem a kést keresni és felvagdalni az ereimet, hogy ez csak rosszabb lehet, és próbáljak pozitívan tekinteni a jövőt illetően. De ha menni, kell, hát menni kell...

Oda a varázs

Találtam egy új érdeklődési kört és vele együtt hobbit...ami már a múlté. De miért is?
Az egész történet nagyon egyszerű...voltam olyan ügyes, és elmeséltem az egészet nagy lelkesen a "lelombozónak", aki végighallgatott, de közben láttam, hogy valami kérdés már ott készülődik benne, és akkor nekem szegezte, hogy mi ez az új mánia. Imádom az ilyen embereket, találok valamit, ami nem kerül egy vagyonba, mint a bélyeggyűjtés, ami szép is, jó is, hasznos is, érdeklődöm a téma iránt, sőt, lelkesedek, nagy lelkesen elújságolom neki, erre ő csak annyit mond, hogy miért pont ezt, és kicseng a hangjából a szánalom, a lenézés és a gúny. Nem értem miért kell ilyennek lenni, annyi különböző hobbijú emberrel találkoztam már, egyik furább volt, mint a másik, mégse lomboztam le, hogy ő ehhez öreg, vagy ez nem az ő stílusa, vagy hogy belőle mást néztem volna ki.
Persze nekem meg oda az egész, a kezdeti lelkesedést felváltotta a szégyen, mert igen, rohadtul a padlón vagyok most hangulatilag is, és az önértékelésem is eléggé a nullához tart, van valami, amibe belekapaszkodok, erre azt a picit is elveszi tőlem valaki, mert nem valami menőnek elkönyvelt tucathobbit választottam én is, hanem valami olyat, ami nekem tetszik.
De nem tudom, miért vagyok úgy oda, megtanulhattam volna, hogy ő az egyik olyan ember, akinek nem szabad elmondani ilyen személyes dolgokat, mert utána már nemhogy személyesek nem lesznek, de kedvesek se lesznek a számomra.
De a lelki fröccs megvan, a kezdj már magaddal valamit, egyik szavában sajnálat, hogy milyen nehéz most a jövőre vonatkozó elhatározásokat tenni, másikkal azt, hogy miért nem léptem még mindig, utána megint jön a nem kell elsietni semmit szöveggel, aztán váltja a "le fogsz maradni sok mindenről" kritika. Komolyan, szinte azt se tudom néha, hogy most mi a fene van akkor, mi a fenét csináljak.
Persze, ilyenkor az okosok azt mondják, ha valakinek valami tetszik, akkor csinálja, ha örömét leli benne, akkor folytassa és ne hagyja abba és könyvelje el kudarcként, mert másoknak nem tetszett a dolog. Csak nehéz ezt úgy elfogadni és alkalmazni, ha az ember kudarcként fogja fel magát, ha tanácstalanul csak toporog egy helyben, mert nem tudja, mit is kezdjen magával, és akármennyire tudja, hogy nem jól van az úgy, mégis érzelmileg borzasztóan függ másoktól és mások véleményétől, folyamatos megerősítést vár, hogy tudja, akkor most jól, vagy rosszul cselekedett.
Én is tudom, hogy le kell szarni, ki mit gondol, elvégre én se szólom le, hogy milyen baromságot talált ki, vagy hogy lehet úgy felöltözni, mint ő, mintha reggel sötétben kapkodta volna magára a cuccait, neki ez az egyénisége, és így érzi jól magát. Nekem már az is nagy szó, hogy merek változtatni, és azt mondom, nem érdekel mások véleménye, így érzem magam jól. Végre eljutottam addig, hogy az első néhány beszólást elengedem a fülem mellett, de azért az én védőpajzsom is véges, egyszer csak nem írja tovább hárítani a kritikákat és megjegyzéseket, és akkor megzuhanok, de nagyon.
Szóval kérek most minden "lelombozót", aki ezt most olvassa, hogy mielőtt leszólja valakinek a dolgait gondolkodjon el, van-e valami, ami számára kedves, de másnak fura vagy kigúnyolni való, mert neki se hiszem, hogy jól esne, ha megjegyzéseket tennének a számára kedves hobbijaira, alkotásaira.
Nekem se esett jól, és hiába voltam úgy az elején, hogy leszarom, a végére igenis meginogtam, és most ott állok, hogy ami délelőttig még kedves volt a számomra, azt titkolnivalónak tartom, hogy lehet ennyi idősen mégse kéne ilyenekkel foglalkoznom, holott semmi se korfüggő, mégis úgy sikerült elvenni azzal a pár mondattal tőle a kedvem, hogy a kiállítás, ami egy hónap múlva esedékes, és amit egyre nagyobb lelkesedéssel vártam felejtős. Igaz, nem mondott sokat, de az a pár mondat olyan volt, mintha egy bazi nagy medúza csipkedne, és minden csípése egyre fájóbb pontot találna el.
Utálom az ilyen "lelombozó" embereket, mert lehet van olyan ember a környezetemben, aki szintén rajong ezekért a dolgokért, de hasonlóan ő se mer róla beszélni, ahogy én se merem megemlíteni senkinek, nehogy kinevessenek vagy lenézzenek érte.
Szóval ezután megint merjek megnyílni valakinek, merjem elmondani a legbensőbb titkaimat, mert ötven-ötven eséllyel vagy elfogad végre olyannak, amilyen vagyok, vagy leszólja a dolgaimat és otthagy.
De egyet tudok, hogy igenis nem fogom hagyni, hogy az ilyen alakok a jövőben a későbbi érdeklődési köreimtől ismét elvegyék a kedvem...

Ez a mai nap valami ...

Hát igen. Azt hittem, csak én vagyok feszültebb és frusztráltabb mostanában, amikor szívem szerint beintenék minden autósnak, aki majdnem kivasal a zebrán áthaladáskor vagy ki lassít és jól megbámul tetőtől talpig, a kocsiban jó, hogy nem nálam van a kormány, mert szívem szerint ráállnék az összes bunkó parasztra, aki nem is ott lakik, de pofátlanul beáll az amúgy is kicsinyke parkolóba, de ha már beáll még úgy is teszi hogy jó másfél-két autónyi helyet befoglal magának, meg ha tehetné, az ajtóig gurulna, de ugye a szemetek magasra csinálták a patkát és nem tud rajta a bejáratig felhajtani. Ő megkajál a szülőknél, aztán hazamegy, én meg 2 háztömbbel messzebb tudok megállni, ha találok egyáltalán helyet, különben lavírozhatok be a parkolóba, ahol az elmúlt fél évben kétszer parkoltam csak, és mindkétszer meghúzta valamelyik kedves lakótárs az autót, de a drága nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy bocs cetlit rátegyen a szélvédőre, hanem kussban elsunnyogott. És még csoda, ha annyival beérem, hogy magamban puffogok milyen bunkó és közömbös emberek vannak, és fenyegetőzök, hogy legközelebb úgy ráparkolok, hogy ott rohad szét a kocsija, mert ki nem tud majd állni, de nem az a szegény autó tehet róla, hogy egy barom a tulajdonosa. Szóval inkább választottam a társadalomra részemről veszélytelenebb utazási formákat, marad a busz, vagy kocsival, de csak akkor, ha más vezet, bár akkor csak egy fokkal jobb a helyzet, mert igaz, nem a kezemben van a kormány, de azért anyázok rendesen, ha valamelyik bunkó jelzés nélkül bevág elém, nem érdekel, ha annyira rohan, hogy nem félti a szaros életét és már másnak szánja a veséjét, de én még szeretnék épségben hazaérni. Szóval marad a busz, ott nem jön elő belőlem az állat, mert ugye milyen dolog egy buszon a sok ismeretlen idegen ember között hangosan üvölteni, hogy mi a f@szt csinál, úgyse hallja, úgyse látja, meg a busz amúgy is nagyobb nála. Aztán azt hinném, hogy a busz nyugisabb...hát a nagy túrót. Felkelek reggel fáradtan, kidörzsölöm az álmosságot a szememből, belenézek a tükörbe és azt mondom, a mai napom semmi nem fogja elrontani. Reggeli közben mantrázom magamban, hogy a mai nap milyen szép lesz és jó lesz, felkeltem, élményekkel fogok gazdagodni, akármi is fog történni, csak nevetek az egészen, mert a fenét éri meg idegeskedni, majd még fiatalon patkolok el a végén, mert szétidegeskedem magam minden hülyeségen, a másikat nem fogja érdekelni, hogy fellökött, rám taposott, beszólt, mert ha érdekelné, nem tenné, én meg utána füstölöghetek magamban, hogy micsoda emberek vannak...és nem éri meg, egyáltalán. A keddet is így kezdtem, jól indult a nap, a buszon kedvesen köszönt vissza a sofőr, találtam egy szabad ülőhelyet, erre kifogom Brünhildát szétterpeszkedve a maga nagy vörösségében. Először szemeztem vele, nem tudtam eldönteni, hogy meghalt, vagy csak alszik, mert nem látszott, hogy lélegezne, aztán melléültem, erre akkorát ugrott mellettem, majd kiugrottam a bőrömből, és még neki állt feljebb, elkezdett puffogni, hogy nem tud két széken elfeküdni a nagy valagával, és voltam olyan pofátlan, hogyha már kifizettem a jegyet van bőr a képemen ülve utazni egy órát. Igaz megkeserítette azt a 20 közös percet, amit mellette ülve utaztam, de utána rájöttem, azért mert neki szar napja van, vagy csak egyszerűen egy hárpia, nem éri meg, hogy az én napomat is megmérgezze.

Szóval nap mint nap rá kell döbbennem, hogy sajnos a világ egyre elcseszettebb, oké, én se vagyok hibátlan, de régen figyelmet az emberekre, most meg lassan próbál a környezet átformálni, hogy legyek én is tapintatlan, neveletlen és közömbös tuskó.

De azt leshetik, hallottam egyik nap, milyen csúnya is külső füllel, ha valaki folyton csak morog, hogy ez nem jó neki, meg az nem jó neki, na itt megfogadtam, hogy először nagy levegő és elszámolok 10ig, és mérlegelem, megéri-e tényleg idegeskedni, hogy a végén  csúnya morgós öregasszony legyek, akinek semmi se jó, vagy szétidegeskedjem magam minden hülyeséggel...és nem. Nem fogom hagyni, hogy a környezetem negatívan befolyásoljon.

 

Csak pozitívan

Majdnem kimaradt ebből a hónapból a bejegyzés. Akartam írni Valentin-nap előtt, jött volna részemről a szokásos sírás, hogy mennyire utálom ezt az ünnepet, mert semmi értelme, csak egy üzleti fogás. Persze, arról az oldalról egy baromság, hogy minek kell ezen az egy napon mindenféle vackot összevásárolni, mert aki szereti a másikat, az igenis vegyen más napokon is apróságokat a másiknak, nem kell nagy dolgokra gondolni, mert mindig itt rontja el az ember, azt hiszi az ajándékok méretével egyenesen arányos a másik iránt érzett szerelem és szeretet. Nem azt mondom, hogy jövőre majd egymás elé állunk és kezet fogunk miközben boldog Valentin-napot kívánunk egymásnak, de sose értem, hogy vannak, akik egész évben majdnemcsak átnéznek a másikon, és akkor jön ez az egy nap, amikor vérben forgó szemmel berobognak a boltokba és a kosárba söprik a polcok piros és rózsaszín tartalmát, plüss, virág bonbon, mindenből a legdrágább, a legnagyobb, had lássa más és had irigyelje, hogy én mennyire szerelmes vagyok...egy frászt. Igenis egész évben lehet kedveskedni a másiknak, hogy meglepjünk egy-egy aprósággal, látok valamit, amire rég vágyik, beszélt róla, hogy szeretne egy olyat, vagy amiről tudom, hogy ha nem is mondta, de biztos örülne neki, a kedvenc ételét főzöm vagy megsütöm azt a sütit, ami macerás és akkora a rumli utána, hogy órákig sikálhatom a konyhát, mire megtalálom, de megéri, mert a másik szereti.

Nekem erre a napra nem nagy dolog kellene, hanem különleges. Ha már a szerelemről és a szerelmesekről szól, akkor igenis arról szóljon, a munka, a gondok a megoldatlan problémák maradjanak az ajtón kívül. Lehet giccses este, mint a romantikus filmekben, lehet szolid kettesben töltős este, a lényeg, hogy azzal lehetek, akit szeretek és jól érezzük magunkat. 

Szóval előtte egy-két nappal azt mondtam volna, hányni tudnék ettől a naptól, aztán valahogy lehet az enyhébb leforgása, de hiányoztak a giccses díszek a kirakatokból és a kéz-a-kézben sétálgató párok, sőt, inkább mondhatnám, zavaróan és nyomasztóan üres volt minden. Alig láttam valakit együtt sétálni, a kávézókban nem ücsörögtek mosolyogva és beszélgetve, és akkor rájöttem, hogy milyen fura az ember, tényleg az hiányzik neki, ami már nincs, vagy ami már nem lehet az övé. Valahogy hiányzott a sok cuppogó pár, mindig megjegyeztem, hogy a puszi meg a csók milyen aranyos, főleg a lopott csókok, mint a piros lámpánál várakozós elcuppanós puszi, vagy a várakozás utáni örömkor cuppantott puszi, amikor a másik megérkezik. 

Valahogy ezek mégis eltűnőben vannak. Az emberekből eltűnőben vannak az érzések és a pozitív gondolatok. A bulvár kell nekik, meg a szaftos pletyka, az, hogy ki-kivel-hogyan-és-mikor. Persze érthető, hogy ez kell nekik, ameddig más dolgain csámcsognak, addig nem foglalkoznak a saját gondjaikkal, nem kell megoldani a problémákat és mintha a sok elcseszett másik élet mellett a miénk nem is lenne az már annyira rossz, sőt.

De ezen változtatni kellene. Nekem is vannak gondjaim, és aki ezt tagadja, az hazudik, mindenkinek vannak gondjai, csak kérdéses, kinek mi számít annak. De kezdem átértékelni a környezetemet, és rájöttem, én is tehetek róla, ha egyre rosszabb a kedvem, úgy, ahogy mindenki tehet a saját mélabújáról. Nehéz, de meg kell tanulni nem mindig felhősen nézni a dolgokat. Panaszkodni folyton az időről, az emberekről, hogy ez nem jó, hogy az nem jó. És mi lesz a vége? A kedvünk szar, mert folyton csak a rosszra koncentrálunk, hogy hosszú a sor, mennyit kell várni, meg vacak az idő, fáradtak vagyunk, a busz késett vagy én késtem le a buszt, a munkahelyen az egyik kolléga bunkó volt és olyan mondott, ami kivertem a biztosítékot...

Persze nem kell mindig mindent szó nélkül hagyni, ha valami tényleg sértő és bántó igenis ki kell nyitni a szánkat és megmondani a véleményünket. De vannak dolgok, amik nem változnak, ha bosszankodunk miatta, a lámpa nem fog hamarabb zöldre váltani, a busz nem tolat vissza és az eső vagy a szél se fog elállni.

Milyen az igazi hiány?

Milyen könnyű azt mondani, hogy valaki mennyire hiányzik. De ilyenkor mi is hiányzik valójában? Észrevettem, hogy vannak emberek, akikkel hosszú ideig nem találkozok vagy beszélek, sajnos ez a megnyílt világ ilyen, ki ide, ki meg oda költözik, megy a suli meg a munka után mindenki. Na és akkor megszakadnak a mindennapos kapcsolatok, marad a telefon meg a net meg a "tartjuk még a kapcsolatot" ígéretek. Sajnos ez sokszor rajtunk kívülálló okokból is megszakad, hiszen valljuk be, de más az, amikor valakivel elmegyünk szórakozni, együtt csinálunk valamit, hiszen akkor ott van a személyes élmény, a hülyéskedés meg a beszélgetések egy üveg sör mellett. És ha ezekre egyre kevesebb alkalom nyílik, jönnek új ismerősök, új haverok és új barátok, akikkel lesznek új élmények, amikről oké, hogy beszélgetünk, és elmondjuk a másiknak, milyen klassz volt, de valahogy az már nem az igazi. Ott már akaratlanul is szétesett a kapcsolat, lehet hogy ismerősként megmaradunk egymásnak, de kimaradnak a közös emlékek. 

És ilyenkor kétféle hiány lehet, amikor maga a személyiség hiányzik és amikor csak a személy. Nem mindegy, hogy valakit azért hiányolunk, mert korábban egy busszal mentünk és útközben beszélgettünk, nem voltunk közben egyedül, vagy azért hiányoljuk, mert kedveltük, jó volt a humora és a legrosszabbul kezdődő napot is be tudta aranyozni, esetleg minden névnap és születésnap előre be volt nála programozva és egy két lábon járó kalendárium volt, és minden alkalomkor küldött egy képeslapot vagy üdvözlő üzenetet. 

Vannak emberek, akik sajnos nem a személyiségük, csak a jelenlétük miatt hiányoznak. Tudom, csúnya ebbe belegondolni, pedig mennyi személyes részletet tudtunk egymásról, a buszon is mindenféle sztori elmeséltünk, hogy kivel mi történt mostanában, de mégis, most hogy nincs és nem látom nap mint nap leesett, hogy sajnos nem a személyisége volt, ami miatt szerettem vele együtt utazni, hanem hogy addig se voltam egyedül.

Sok ilyen megszokássá fásult szokása van az embereknek, nekem is van jó néhány, és amikor valami miatt kimarad, akkor jövök rá a sokadik esetnél, hogy nem maga az hiányzott, hogy a másikkal megosszak valamit, elmondjam, mi történt, csak maga az a megszokás hiányzik, hogy szerdánként a szünetben viccelődtünk, hogy minden reggel összefutottam vele a pékségnél vagy a kávéautomatáknál.

De vannak azok, akik nem csak emiatt hiányoznak. Hiányoznak, hiszen amikor velük beszélgettem, ültem össze, azt kívántam, bárcsak sose jönne el a búcsú ideje, mert hiába ígérjük meg, hogy hamarosan találkozunk, évente kevés alkalommal sikerül közös időt összeegyeztetni.

És van, ami tudjuk, hogy örökké hiányozni fog, és ami csak az emlékeinkben fog tovább élni a változás. Hiszen az az ember, aki már 10-15 éve ismerek már nem ugyanaz, mint akkor, amikor megismertem. Valahogy évek során megszoktam a változást, hozzászoktam, hogy már mások az elhatározásai, más céljai és stílusa van, hiszen évek során egyre távolodtunk és jöttek új barátok, akik formáltak rajta és a személyiségén...valakinek jól áll, és azt mondom, le a kalappal, imádtam a régi énjét is, de a mostani nagyon szuper, és van az, amikor csak annyit mondhatok, sajnálom, hogy már nem olyan, mint régen, és hiányzik, mert tudom, hogy már sose lesz újra olyan, mint régen.

Kell egy kis idő, és kell néhány ilyen hiány-pofon, hogy az ember rájöjjön, valójában mit is hiányol éppen...és akkor mások reakcióit és cselekedeteit figyelve megtudhatjuk, nálunk melyik hiányt érezheti a másik...

Kezdjük jól az évet :)

Új év, új kezdet, új lehetőségek. Na igen, ez a mostani év érdekesen kezdődött, kint álltam a téren, kezemben a trombitával és vártam, hogy végre éjfélt üssön az óra, felhangzzon a Himnusz és durranjanak a pezsgők meg a tűzijáték. És akkor lehet hülyén hangzik, de éreztem egy pozitív lökést. Nem jött nekem senki, félreértés ne essék, hanem mindig mondták viccesen, hogy ha éjfélt üt az óra, akkor ugrani kell, és átugrani az óévből az újba. Na, amikor éjfélt ütött az óra, ugrani nem ugrottam, az igaz, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha ugrott volna velem a világ egy nagyot. És hirtelen elöntött valami pozitív érzés, mintha valaki azt mondta volna, vége ennek a rohadt 13-masra végződő évnek, most jön 2014, ez a siker éve lesz, ebben az évben a lehetetlen is lehetséges lesz, előtte kicsit szar kedvem volt, mert nem éppen így terveztem zárni az évet, de valahogy az az éjfél sorsfordító volt. Remélem nem a bor és a pezsgő hatása volt, és ez az év tényleg olyan fantasztikusan folytatódik, ahogy kezdődött, majd nyitottabb szemmel járok, hogy rendesen átéljek és megéljek minden pillanatot.

A minap volt szerencsém megnézni az Időről időre című filmet, egy kicsit érdekes sztorit feszegetett, hogy a család férfi tagjai képesek visszamenni az időben, de azért annyi kikötést tettek, hogy csak olyan időbe, amit korábban megéltek. Az egész romantikus butuska filmnek tűnt egészen a végéig, amikor volt egy drámai történés. Az apa utolsó tanácsa az volt, hogy fia minden nap végén menjen vissza a nap elejére, és élje meg újra, de figyeljen a részletekre, és másodszori átélés után rájött, hogy a szar nap milyen csodálatos lehet, ha nem csak sodródunk az árral, hanem át is éljük a pillanatokat. 

Ezt tudom csak tanácsolni azoknak, akik nap mint nap úgy bújnak ágyba, hogy végre vége egy újabb szar napnak, hogy próbálják úgy megélni minden napot, mintha másodszor élnék át ugyanazt figyelve minden részletre.