Fura szerzet az ember...

...hogy miért mondom ezt?! Mert fura és kész. Na, nem, ennyire lazán nem akarom lezárni, elvégre ha feldobtam a témát illik is mellett pár szót szólni. Igazából eddig is észrevettem, de akkor már le is írom, aztán szóljon hozzá ki-ki, mit gondol a dolgokról. Szóval, hogy miért is tartom furának? Sok oldalról boncolgathatnám, de most az emberi érzések és jellemek oldaláról fogom megközelíteni a témát.

Az első, amit nem nagyon értek meg , az a papolás. Amikor jár a szánk, sírunk-rívunk, de arra se vesszük a fáradtságot, hogy egy kavicsot is megemeljünk a dolgok megváltoztatásához, inkább panaszkodva meghúzzuk magunkat, és tétlenül tapasztaljuk a dolgok alakulását. Nem mondom, hogy a megváltoztathatatlan dolgokét, hiszen ha annyira akar valamit az ember, igenis képes saját kénye-kedve szerint formálni, ha nem is tudja azt teljesen átalakítani.

De a panaszáradatos tétlenség mellett a másik nagy észrevételem, az az egyik legalapvetőbb emberi hülyeség...olyat kergetni, ami meg se éri. Hogy mire gondolok? Nem kell messzire nyúlni, ha mindenki szétnéz egy kicsit jobban a közeli ismerősi körében, munkatársak között, feltűnhetnek ezek az emberek. Akik félredobnak mindent, olyanért, ami nem hoz nekik hasznot. Najó, persze, most mondhatjuk azt, hogy az a tárgy neki mennyire kell, neki szüksége van rá, de mi nem tudjuk úgy értékelni mint ahogy ő a saját látószögéből. Egy tárgynál talán legyintünk, hogy oké, az tényleg csak egy tárgy, de ott a csúnyábbik véglet, amikor ragaszkodó embereket dobunk sutba olyanért, aki meg se érdemli. Hogy mire gondolok? Hogy ott van egy vagy több ember, aki rajong, felnéz a másikra, aki kiteszi a lelkét is, csak hogy észrevegye, de a másik fütyül az egészre, le se tolja, mert neki egy másik kell, aki meg se érdemli, hiszen nemcsak hogy nem tesz alanyunk kedvére, hanem csak érdekből kedveskedik neki, ha az érdekei úgy kívánják. És itt van a két emberi tulajdonság, amit nem tudok hova tenni. Aki érdekből kihasznál, hát istenem, túlélési ösztön, egojával átgázol a többin, hogy fennmaradjon...lehet hogy ő csinálja jól, és követni kéne a példáját? De nézzük a másik két alanyt, akit elemezni akarunk. Az egyik a tipikus "lottótól-függő" típus. Ő az, aki ha vesz egy szelvényt minden héten, nem sok esélyt lát benne, hogy akár kettes találata is lenne, de nem meri abbahagyni, mert ott lebeg a szemei előtt az a bizonyos "HA". Hogy mi van, HA most abbahagyja, és pont akkor, amikor abbahagyta fogják az ő számait kihúzni, amikkel évek vagy évtizedek óta játszik. És valahogy így lehet az a szeretetéhes figyelem hiányos ember is, aki nem mer lépni, hanem nyel és nyel, mert ott lebeg az a HA a szemei előtt, hogy mi van ha következő héten összekapnak, és végre észreveszi, hogy ő is létezik a Földön? Ezért egyre reménytelenebbül igaz, de titkon még ott pislákol a vágy és a hit, hogy egyszer talán...

Oké, nem lehet leszólni, elvégre amíg nem kerül az ember ugyanilyen helyzetbe nem érezte még át azt a rajongást, amit egy őt észre se vevő ember irányt érez, addig nem mondhatja, hogy mekkora pancser, hogy így rohan valaki után folyton. És mi a helyzet másik alanyunkkal? Ő szintén ugyanez az eset, elvégre az érte rohangáló "pancser"-t is biztos valaki rajongva várja, hogy hátha, és a kör bezáratlanul telítődik, lehet, hogy az az egoista, akiért a rajongást észre nem vevő alanyunk úgy odavan szintén valaki mást szemezett ki, és amíg nincs ló, jó a szamár is elven addig megtartja a pótlékot, amíg a hőn várt ember észre nem veszi.

Na, ez a fura, hogy milyen vakon loholunk olyan dolgok és emberek után, akiknél már akár az első percben tudjuk, hogy Az a hajó már rég elment, mégis reménytelien lihegünk utána, kitesszük a szívünket és panaszkodunk, hogy nekünk milyen szar, mert észre se vesz minket, pedig kitesszük érte a lelkünket...és akkor az a másik mit mondjon, aki hasonlóan utánunk fut, mi meg akár a puszta létezéséről se tudunk? Ugye, hogy milyen hülye is az ember mindkét irányban? Mert ami annyira nyilvánvaló és kiveri a szemet nem veszi észre egy csekélységért, amit saját szemeiben felnagyítva minden más elé helyez, és vakon tapogatózva nem a valót látja, hanem amit képzelete valónak kivetít...

Merengés...avagy emberek, akiket nem tudunk hova tenni

Milyen érdekes, hogy egyes események és zenék hatására teljesen megváltozhat az emberi hangulat és látásmód. Rám most a fenti videó volt nagy hatással, a hangszerelés és a szöveg...eszembe juttatta, hogy milyen rövid is az élet, hogy hülyeségek és apró félreértések miatt elvesztegessünk értékes perceket, amiket majd később könnyes szemmel megbánva emlegetünk fel, szidva magunkat, hogy mekkora hülyék voltunk. És milyen érdekes, hogy pár hallgatás után elmerengünk, és felszínre engedjük azokat az elnyomott érzéseket és gondolatokat, amiket eddig sem magunknak, sem a külvilágnak nem mertünk bevallani. Főleg az ilyen kilátástalannak ítélt napokban nem szabadna hagynunk, hogy az a parányi, maradék emberi kapcsolat, amit korábban kiépítettünk megszakadjon. És akkor egyszer csak eszembe ötlött ez a se veled, se nélküled dolog. Persze, eddig legyintettem, és azt mondtam, oh, velem ez sose fog előfordulni, hogy ezt megtapasztaljam, de ráébredtem, hogy igenis, létezik, és megéltem én is. Hogy mi is a se veled se nélküled? Amikor dühös vagy, és ott van valaki, akinek kisírhatod magad, vagy aki meghallgatja a bajaidat, gondjaidat, olyan, mint egy "támasz", aki ha szomorú vagy, felvidít, ha boldog vagy csak fokozza a jókedvet és nem elveszi a kedved az élettől. Mégis, hiába lenne nélküle üres az élet, amint egy lépést előre tenne, te meghátrálsz, mert félsz, hogy a közeledés elronthatja az egész harmóniát és idillt, félsz, hogy ezt a csepp örömet és támaszt is kirántja alólad ebben a hülye világban, mert a túl nagy közelség elronthat később mindent. Álmodban nem róla fantáziálsz, nem rá gondolsz minden percben, ha egyedül vagy, vagy napokig nem hallasz felőle mégis elkezdesz agyalni, vajon mi lehet vele, hogy nem ad magáról életjelet, mi történhetett vele. Igazi, burkolt titkaid tudója, mégse él velük vissza, nem fordítja ellened őket az első adandó alkalommal. Lehet, hogy ezt nevezik igazi lelkitársnak? Ki tudja, mi is az, hogy lelkitárs? Biztos nem a másik félről van szó, aki kiegészít minket, azt inkább "pótlónak" nevezném, elvégre mi csak velük létezhetünk egészként, kipótolja azt a maradék hiányzó űrt, ami belőlünk hiányzik. Ellenben egy lelkitárs nem pótol. Ő teljesen más. Ő az, aki ha valami baromságot csinálunk megmondja kerek-perec a dolgokat a szemünkbe, nem köntörfalaz, miközben a hátunk mögött teljesen mást gondol, aki nemcsak szavakkal, de akár tettekkel is segíti az előrejutásunkat, aki támogat, és aki mindig ott van, ha szükség van rá...ő az, akire vigyázni kell, kell létezése kincs, és habár megmarad az a bizonyos 3 lépés távolság, mégis tudjuk, ha ő nem lenne, az életünk máshogy is alakulhatott volna...

Szelektálás...

Lassan vége a télnek, naptár szerint már itt a tavasz, és az időjárásban is kezd végre megmutatkoznia váltás. Nem félreérteni, szeretem én a telet, de ha elolvad a hó, és már hónapok óta hatalmas és kényelmetlen ruhatömegben kell ide-oda mászkálni a hideg miatt, az embernek elmegy tőle a kedve és már alig várja, hogy végre jöjjön a tavasz. És ha már az évszakban is mutatkozik a váltás, akkor itt az ideje az életben is váltani. Hogy hogyan? Hát, leltárba venni az eddigi dolgokat, kitakarítani, rendbe tenni mind a környezetünket mind a belső gondolatainkat és készülni a "megújulásra". Ilyenkor közeledik a lomtalanítás ideje is, amikor kikerülnek azok a feleslegessé vált holmik, amiket nehéz szívvel ugyan, de kipakol az ember, hátha másnak jó lesz valamire, hiszen nála csak feleslegesen porosodik és foglalja a helyet. Ilyenkor mindig szomorú szívvel válok meg néhány dologtól, de van, amiből nem engedek, az emlékeket, akármilyen rossz is felidézni az elmúltat, mégiscsak emlékek, és egy-egy csecsebecse, mely a szemétdombon a zúzásra várva másnak csak kacat, nekünk mégis valami felejthetetlen és örök jelentéssel bír, legyen az az első szavalóversenyünk, az első szerelem, az első iskolai nap, vagy az legelső munkánk gyümölcse, elég csak ránézni, hogy felelevenedjen a múlt ama kis pillanata, az érzések, a gondolatok és a vágyak. Nem is ezekről a dolgokról beszélek hiszen emlékeket nem dob ki az ember. Hanem ott vannak az elfekvő, porosodó tárgyak, amik az isten tudja mikor kerültek le, és lehet, hogy megvételükkor a "majd jó lesz valamire" címkével ellátva lekerült a többi lom közé várva rendeltetése pillanatának eljövetelét. És akkor jön a lomtalanítás időszaka, amikor előkerül, de esetlegesen használat helyet megy a többi kidobott tárgy közé. Egyszer találkoztam azzal a gondolattal, hogy az embernek meg kell válnia valamitől, hogy később megtudhassa mennyire szüksége is lenne rá igazából. És tényleg, milyen érdekes, amikor megindulunk vele a szemetes felé milyen jó érzés, na, lesz egy kis üres hely, ahova megint lehet majd valamit pakolni, és a változás és rend érzete áraszt el minket, majd eltelik pár óra, pár nap, esetleg hét, és egyre erősebben érezzük a hiányát, ha nem is használtuk nap-mint-nap, mégis tudtuk, hogy van, ott van valahol, és a miénk, és most, hogy kidobtunk és megváltunk tőle végleg érezzük igazán, mekkora szükségünk is lenne rá. Csak akkor már hiába, hiszen vagy valaki másnál van, aki fantáziát látva benne magával vitte, vagy a szeméttelepen hánykolódik...de egy biztos, akárhol is van, most, hogy már nincs tudjuk, mennyire is szükségünk lenne rá...