Milyen az igazi hiány?

Milyen könnyű azt mondani, hogy valaki mennyire hiányzik. De ilyenkor mi is hiányzik valójában? Észrevettem, hogy vannak emberek, akikkel hosszú ideig nem találkozok vagy beszélek, sajnos ez a megnyílt világ ilyen, ki ide, ki meg oda költözik, megy a suli meg a munka után mindenki. Na és akkor megszakadnak a mindennapos kapcsolatok, marad a telefon meg a net meg a "tartjuk még a kapcsolatot" ígéretek. Sajnos ez sokszor rajtunk kívülálló okokból is megszakad, hiszen valljuk be, de más az, amikor valakivel elmegyünk szórakozni, együtt csinálunk valamit, hiszen akkor ott van a személyes élmény, a hülyéskedés meg a beszélgetések egy üveg sör mellett. És ha ezekre egyre kevesebb alkalom nyílik, jönnek új ismerősök, új haverok és új barátok, akikkel lesznek új élmények, amikről oké, hogy beszélgetünk, és elmondjuk a másiknak, milyen klassz volt, de valahogy az már nem az igazi. Ott már akaratlanul is szétesett a kapcsolat, lehet hogy ismerősként megmaradunk egymásnak, de kimaradnak a közös emlékek. 

És ilyenkor kétféle hiány lehet, amikor maga a személyiség hiányzik és amikor csak a személy. Nem mindegy, hogy valakit azért hiányolunk, mert korábban egy busszal mentünk és útközben beszélgettünk, nem voltunk közben egyedül, vagy azért hiányoljuk, mert kedveltük, jó volt a humora és a legrosszabbul kezdődő napot is be tudta aranyozni, esetleg minden névnap és születésnap előre be volt nála programozva és egy két lábon járó kalendárium volt, és minden alkalomkor küldött egy képeslapot vagy üdvözlő üzenetet. 

Vannak emberek, akik sajnos nem a személyiségük, csak a jelenlétük miatt hiányoznak. Tudom, csúnya ebbe belegondolni, pedig mennyi személyes részletet tudtunk egymásról, a buszon is mindenféle sztori elmeséltünk, hogy kivel mi történt mostanában, de mégis, most hogy nincs és nem látom nap mint nap leesett, hogy sajnos nem a személyisége volt, ami miatt szerettem vele együtt utazni, hanem hogy addig se voltam egyedül.

Sok ilyen megszokássá fásult szokása van az embereknek, nekem is van jó néhány, és amikor valami miatt kimarad, akkor jövök rá a sokadik esetnél, hogy nem maga az hiányzott, hogy a másikkal megosszak valamit, elmondjam, mi történt, csak maga az a megszokás hiányzik, hogy szerdánként a szünetben viccelődtünk, hogy minden reggel összefutottam vele a pékségnél vagy a kávéautomatáknál.

De vannak azok, akik nem csak emiatt hiányoznak. Hiányoznak, hiszen amikor velük beszélgettem, ültem össze, azt kívántam, bárcsak sose jönne el a búcsú ideje, mert hiába ígérjük meg, hogy hamarosan találkozunk, évente kevés alkalommal sikerül közös időt összeegyeztetni.

És van, ami tudjuk, hogy örökké hiányozni fog, és ami csak az emlékeinkben fog tovább élni a változás. Hiszen az az ember, aki már 10-15 éve ismerek már nem ugyanaz, mint akkor, amikor megismertem. Valahogy évek során megszoktam a változást, hozzászoktam, hogy már mások az elhatározásai, más céljai és stílusa van, hiszen évek során egyre távolodtunk és jöttek új barátok, akik formáltak rajta és a személyiségén...valakinek jól áll, és azt mondom, le a kalappal, imádtam a régi énjét is, de a mostani nagyon szuper, és van az, amikor csak annyit mondhatok, sajnálom, hogy már nem olyan, mint régen, és hiányzik, mert tudom, hogy már sose lesz újra olyan, mint régen.

Kell egy kis idő, és kell néhány ilyen hiány-pofon, hogy az ember rájöjjön, valójában mit is hiányol éppen...és akkor mások reakcióit és cselekedeteit figyelve megtudhatjuk, nálunk melyik hiányt érezheti a másik...

Kezdjük jól az évet :)

Új év, új kezdet, új lehetőségek. Na igen, ez a mostani év érdekesen kezdődött, kint álltam a téren, kezemben a trombitával és vártam, hogy végre éjfélt üssön az óra, felhangzzon a Himnusz és durranjanak a pezsgők meg a tűzijáték. És akkor lehet hülyén hangzik, de éreztem egy pozitív lökést. Nem jött nekem senki, félreértés ne essék, hanem mindig mondták viccesen, hogy ha éjfélt üt az óra, akkor ugrani kell, és átugrani az óévből az újba. Na, amikor éjfélt ütött az óra, ugrani nem ugrottam, az igaz, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha ugrott volna velem a világ egy nagyot. És hirtelen elöntött valami pozitív érzés, mintha valaki azt mondta volna, vége ennek a rohadt 13-masra végződő évnek, most jön 2014, ez a siker éve lesz, ebben az évben a lehetetlen is lehetséges lesz, előtte kicsit szar kedvem volt, mert nem éppen így terveztem zárni az évet, de valahogy az az éjfél sorsfordító volt. Remélem nem a bor és a pezsgő hatása volt, és ez az év tényleg olyan fantasztikusan folytatódik, ahogy kezdődött, majd nyitottabb szemmel járok, hogy rendesen átéljek és megéljek minden pillanatot.

A minap volt szerencsém megnézni az Időről időre című filmet, egy kicsit érdekes sztorit feszegetett, hogy a család férfi tagjai képesek visszamenni az időben, de azért annyi kikötést tettek, hogy csak olyan időbe, amit korábban megéltek. Az egész romantikus butuska filmnek tűnt egészen a végéig, amikor volt egy drámai történés. Az apa utolsó tanácsa az volt, hogy fia minden nap végén menjen vissza a nap elejére, és élje meg újra, de figyeljen a részletekre, és másodszori átélés után rájött, hogy a szar nap milyen csodálatos lehet, ha nem csak sodródunk az árral, hanem át is éljük a pillanatokat. 

Ezt tudom csak tanácsolni azoknak, akik nap mint nap úgy bújnak ágyba, hogy végre vége egy újabb szar napnak, hogy próbálják úgy megélni minden napot, mintha másodszor élnék át ugyanazt figyelve minden részletre.