Életünk nagy hibái

Nem is lenne teljes az élet hibák nélkül. Vagy túl könnyű lenne, vagy unalmas, de egyszerűbb, az biztos. Nekem is vannak hibáim, huh, nem is sorolom fel, mert még végigolvasni is sok lenne, de a hibáimmal vagyok teljes. De nem csak személyes hibáim vannak, vannak olyanok, amiket elkövettem, és ha csak rájuk gondolok üvöltenék, hogy mekkora barom voltam, olyankor miért nem tudtam kinyitni a szám és megmondani, amire gondoltam, ami félreértésekhez és ellenségeskedésekhez vezetett. 

Nap nem múlik el úgy, hogy eszembe ne jusson, kettőn áll a vásár, és ha a másikat szidom és hibáztatom csak az egészért még rohadtabb vagyok, mint ő, elvégre miért várja el az ember folyton, hogyha valami elromlik, vagy valamiben nem értenek egyet, hogy a másiknak kell kitalálnia a gondolatait, a másiknak kell kezdeményeznie, a másiknak kell bocsánatot kérnie, és egyáltalán, a másiknak kell odaállni és előállni azzal, hogy észrevette, valami probléma van, és beszéljük meg. Az egész nézőpont kérdése, hiszen én is a másikban látom ezt a "majd a másik" szerepkört, és a másik meg bennem, így egyikünk se kezdeményez, mindketten a másikra várunk, és ahelyett, hogy elgondolkodva előállnánk észrevételeinkkel, folyton a másikat hibáztatjuk, hogy ő hogy lehet ennyire vak, netalántán ha rossz hangulatunkban talál előhozakodni, lecsesszük a lábáról, hogy milyen szemét egy alak, hogy nem veszi észre, hogy szar kedvünk van, és ahelyett, hogy azt mondanánk, na, végre kezdeményez, amire vártunk eljött a pillanat, hogy megvitassuk összetűzésünk okát, haragszunk rá, hogy "miért most kell ezzel előhozakodni, pont most, amikor szar a hangulatunk?". Na, ez után próbálja meg újra felvetni a probléma megvitatásának gondolatát. 

Pedig ha belegondolok hányszor lehetne időt és energiát megspórolni azzal, ha az adott pillanatban jönne a zúdítás és akkor elmondanánk mindent, ami bánt vagy zavar minket, és utána lehetősége lenne a másiknak is elmondani, amit gondol, és netalántán a végén kiderülne, hogy mindkét fél ugyanúgy gondolkodik és vélekedik, csak valami miatt ellentétesnek érzik a másikat.

Nem is lett volna rossz ez a lehetőség. Igaz, sajnos az ember mindig utólag okosabb, de mennyire jó lett volna, ha néhány régebbi esetben idejekorán jött volna a bevillanás, és idejében kapcsolva elmondhattam volna a másik félnek a véleményem, és lehet kiderült volna, hogy nincs is gond, csak mindkettőnkben van valami, ami szálkaként növekszik, de nem is akkora ellentét, nem is probléma, csak félreértés. Hiszen néma gyereknek anyja se érti a szavát, miért is kellett volna a másiknak tudnia a problémáimat, vagy nekem az ő gondjait, ha nem beszéltünk róla?

És most hol is tartok? Először haragudtam, becsapottnak éreztem magam, hogy mekkora barom voltam, hogy megint hittem valakinek, hogy megint valakire számítottam, és húzhattam egy újabb strigulát, hogy megint valaki belém rúgott. De nem értem, miért is vagyok kiakadva, hiszen az élet ilyen, kiszámíthatatlan, valakit elhajtok a francba, pedig lehet, egy örökké tartó barátság kezdete lehetne, más után meg loholok, holott látszik elsőre is, hogy szarba se néz. Fura szerzet vagyok, sajnos nincs emberismerő szerkezet belém építve, és lehetetlen kudarcokat és kiábrándulásokat elkerülnöm, de vannak a kellemes meglepetések, amikor olyanok keresnek fel és érdeklődnek utánam, akikre azt hittem, semlegesen kezeltek, vagy láthatatlannak néztek.

És van az a kis csoport, akikkel megszakadt a kapcsolat, vagy általam, vagy általuk, akikkel haraggal váltam el, és akikkel úgy beszélnék még utoljára, hogy lezárjam a dolgokat, hogy ne legyenek miértek és hogyanok, hogy tudjam, mi is volt az oka, hisz hányszor van, hogy valaki a másikat védeni akarja, és ezért veszik vele össze, hogy megóvja valami rossztól, és kitalál valami nyomós indokot, amiért többet látni se akarja. És akkor mindkét fél szenved, az egyik az igazság miatt, a másik pedig az elvesztés tudata miatt és a tanácstalanság miatt, magát és a másikat okolja mindenért, magát, amiért nem vett észre semmit, a másikat pedig amiért becsapta, holott az egész csak félreértés. És a legnehezebb és legégetőbb teher mindig a ki nem mondott szavak tudata, a félreértések és lezáratlan múltbeli tények, amik ha nem is nap mint nap, de időszakosan felbukkannak, és kínoznak, amiért nem került pont a végükre, és nem marad más, csak reménykedni, hogy a másik felbukkan, hiszen nem merjük felvenni ismételten a kapcsolatot a másikkal, vagy várjuk, hogy majd Ő jelentkezik...és akkor folytatódik az egész várakozás tovább, a lezáratlan dolgok halmozódnak, és a egyre több miértet cipelünk magunkkal...

Hülye akadályok

Valamit nagyon elszúrhattam előző életemben, hogy most ennyi akadállyal és nehézséggel kell megküzdenem. Félreértés ne essen, nem irigylem, akiknek minden elsőre sikerül és könnyen ölébe hullik a siker, csak nem túl lelkesítő az érzés, hogy valamibe, ami érdekel és amit szeretek csinálni, hiába fektetek sok energiát, még a fele se térül meg...vagy valami hosszú befektetés lesz belőle, és majd évek múlva élvezhetem remélhetőleg, hogy de klassz, hogy anno mennyit szívtam, most leszakíthatom munkám megérdemelt gyümölcsét. Meg személy szerint engem elkedvetlenít, ha sok energiabedobás ellenére se úgy valósulnak meg a dolgok, ahogy tervezném, vagy ahogy elvárnám, szóval természetes, ha azt mondom, nekem miért nem jön össze sose úgy, mint a másiknak, nekem miért nem sikerül soha semmi elsőre?

Na, de mire is gondolok? Nem akarok messzire menni, legyen most egy közeli példa, a sulim. Szeretem, amit csinálok, azon kevesek közé tartozom, akik azzal foglalkoznak, ami érdekli őket, ezért hálát is adok, és lehet itt be kéne fejeznem és azt mondta, elégedett vagyok a sulimmal és pont. De miért tenném? Mindig azt mondják, mindenki minél magasabb szint elérésére törekszik, miért elégedjek meg azzal, ahol most vagyok, természetesen nem telhetetlenül összeharácsolva mindent, amit úgyse lesz időm kihasználni és élvezni, de valamikor olyan jó érzés lenne az, ha valami hamarabb megtérülne. Nem egyszer tapasztaltam, hogy éjjel-nappal tanultam, lassan olyan voltam, mint egy aszott zombi, barátok-buli-szórakozás kilőve, csak a tanulásra koncentráltam...és mi lett az eredménye? Vagy ismételhettem újra, vagy kaptam rá egy halovány kettest, tudom a kettesem az az én kettesem, de akkor is jobbat vártam volna, főleg ha azt néztem, hogy aki szinte le se szarta az egészet, végigpartizta az időt és felfegyverkezve érkezett a megmérettetésre, majdhogynem dicséretben részesült, hogy biztos sokat készült, mert neki lett az egyik legjobb. Hát ilyenkor persze, hogy kinyílik a bicska a zsebemben, hogy hol van ilyenkor az igazság, és milyen szemét dolog az élettől, hogy sokszor a mázlin múlik minden.

Na, de inkább mesélek valami pozitívabbat, aminél az akadályok ellenére optimistábban fogom már fel a dolgokat. Tele vagyok ötletekkel és tervekkel, csak éppen két dolog hiányzik, hogy megvalósíthassam őket...az idő és a pénz. Oké, ezen is tudtam valamelyest segíteni, mert előbbre vettem a kis pénzigényű, könnyebben megvalósítható és hamarabb megtérülő ötleteket. De ez az egész olyan szépen indult, túl tökéletes volt, hogy igaz legyen, alig, hogy belevágtam, jöttek a gondok. Hogy miről is van szó? Gondoltam, milyen jó lenne egy kis veteményes, meg felhúztam egy kicsi ólat, néhány baromfinak. Minden jól alakult, az állataim szépen növekedtek, és csipegettek, a palántáim gyönyörűen fejlődtek. Első akadály a megritkulás volt, mert valakinek annyira megtetszettek, hogy elvitte emlékbe néhány baromfimat. Nincs is annál szarabb érzés kiérkezni, ha az ember szembesül, hogy megszentségtelenítették a tulajdonát. Persze, csak csirke volt, mondaná rá valaki, az is nagy fájdalom volt, mert napos koruktól nevelgettük őket, mire végre tojni kezdtek, és akkor fújták meg őket, de maga a tudat, hogy valaki ott járt, ami az enyém, hogy az a kerítés mégse annyira véd, és gondolván én kis naiv, ha el van kerítve, megtisztelem a tulajt, hogy nem mászok át, más nem így gondolkodik, ha lát valami szépet, bemegy, aztán csókolom. Persze tisztában voltunk azzal, hogy egyszer bekövetkezik, de valahogy az ember mindig abban a hitben ringatja magát, hogy vele nem fordulhat elő, kezdő állattartóként azt hiszi, őt nem érheti baj, de utána próbáltam pozitívan felfogni, hogy legalább a többi megmaradt épségben. Egy akadály megvolt, teltek a napok, és jöttek sorba a gondok. Az első az volt, hogy ugye veteményes, valahogy locsolni kell...na, de mivel? A kútból nem tudunk vizel szerezni, azt még azt mondom megoldottuk, összeszedtük az esővizet, meg a nagyon vízigényes növényeknek 1-2 vödörnyit szereztünk a környékről. Aztán ha tavasz, akkor nő a fű, vágni kell, az a vacak fűnyíró meg nem bekrepált? Amíg valahogy összedobtuk, hogy legalább egyszer utoljára használhassuk, mit volt mit tenni, sarlóval vagdostuk egy darabon, hogy a veteményest be ne nője teljesen. Itt megjegyezném, tényleg óvakodni kell minden nyeles szerszámtól, az a sarló se nagyon akart dolgozni, mert rövidesen megvágta a kezem, amire szitkozódva dobtam a földre, egye meg a rozsda a dögjét, ha a kezem jobban vágja, mint a füvet. De ezt is kipipáltuk, egész jól vettük az akadályokat. Közben a drágáim lecsipegettek néhány palántát, meg többet le is tapostak, úgyhogy végleg el lettek kerítve a sarokba. Jelenleg itt tartunk, de próbálom optimistán felfogni ezeket, sőt, ha meglátom a hegeket a kezemen, vagy visszagondolok, mi mindent kellett gyorsan kiokoskodni, ha valami elromlott, és milyen ügyesen sikerült mindent megoldani, azt mondom, nem is voltak rosszak ezek az akadályok, legalább azt a kevéske termést is megbecsülöm majd, mert tudom, mennyi munka van mögötte. Meg valahogy csak akkor tűnik mindig vészesnek, ha meg kell oldani, amint túl vagyunk rajta nem is értjük, miért éreztük olyan nehéznek az elején.

De ettől függetlenül nem bánnám, ha lenne, ami könnyen és egyszerűen az ölembe hullik, hogy megízlelhessem a könnyű siker ízét is :)