Minek ide cím, ez is egy olyan kis szösszenet, ami eszembe jutott. Voltak emberek, akikről sose tudtam, miért is sodorta őket az utamba az élet, aztán egyszer olvastam egy érdekes gondolatot, hogy az ilyen találkozások nem alaptalanok, minden ember felbukkanásának oka van. Persze, mondanám erre azt, hogy azért van pár olyan egyén, akikkel inkább sose találkoztam volna, és vannak, akiknél azt kérdezzük, hol voltak ezidáig.
Hogy hova is akarok kilyukadni? Elmondom. Sajnos elérkeztem arra a pontra, amikor már nem igazán hiszek a mesében, amikor már reálisabban tekintek a világra, és amikor megtapasztalom, hogy micsoda egy elcseszett világban is élek, ahonnan szívem szerint néha kitörnék, mert elegem van ebből az üres és végeláthatatlan bizonytalanságból, amikor nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudok előre tervezni nemhogy hetekkel és hónapokkal, de napokkal előre sem. Lassan átveszem én is az "élj a mának" életszemléletet, csak sajnos nem a féktelen tivornyázással és szórakozással töltöm óráimat, hanem próbálok foggal-körömmel küzdeni, hogy a nap végére még fennmaradjak.
Igen, biztos más is ismeri ezt az érzést, amikor úgy érzi, hogy az évei feleslegesen és megragadhatatlanul kiperegnek a kezei közül. Na, én ezt pont hogy nem akarom. Élni akarom, élvezni az élet minden percét, és tervezni.
És mi a legnagyobb bajom? Maguk a környezetemben lévő emberek. Nem hiszem, hogy kint tényleg ne lenne jobb. Itthon az egész mentalitás el van cseszve, mert egy birka nemzetben élek, ahol az emberek ahelyett, hogy felszólalnának valami ellen, ami nekik nem jó, lehorgasztott fejjel elkullognak, "ez van, ezt kell szeretni" alapon. Nem azt mondom, hogy mindenben találjunk hibát, de azért vannak dolgok, amiért igenis azt mondom, hogy ki kell nyitni azt a rést a fejünkön, és megmondani a véleményünket. Az egyik ilyen, az igazságtalanság. Amikor a nagy dög verdával rááll a zebrára, és sehogy se tudunk átmenni, ahelyett hogy egy isteneset rácsapnánk a motorháztetőre, hogy gurulj hátrébb te barom, mert a zebrán áthaladnánk, mindenki magában anyázza és megvárja amíg eltakarodik az útból. Persze, mert minek szólni, meg minek idegeskedni, neki pénze van, megteheti. Igen, itt már eleve szar a mentalitás, amikor a gyerekeinknek is ezt a meghunyászkodó mentalitást mutatjuk, hogy akinek pénze van, az mindent megtehet, aztán csodálkozunk, ha már óvodában is félrelökik a tehetősebb csemeték, és az évek során egyre meghunyászkodóbb lesz. Sajnos elértünk arra a pontra, amikor az emberek nagy része annyira elkanászodott, hogy az egoja az egeket súrolja, és magasról leszarja, hogy rajta kívül más is van a világon. És aki meg nem szól be, az csak hurcolja magában a feszültséget, aztán otthon robban az a bizonyos puskaporos hordó, és olyanokon tölti ki a dühét, akik meg se érdemlik. Sose értettem, ha valaki a játszótéren szaratja a kutyáját, ahol a kicsi gyerekek négykézláb totyognak, miért nem lehet elküldeni a jó büdös francba kutyástól az embert. Ehelyett össze-vissza dicsérjük, milyen kis cuki masnija van, meg milyen édesen rohangál a gyerekek között. A másik kedvencem a "nyugi, nem harap". Persze, a gazdáján nem szedi szét, de amikor egy derekamig érő dög rohan felém, nem az az első gondolatom, hogy csak játszani akar, gyerekek között meg kifejezetten utálom, ha szabadjára van engedve, nem minden gyerek viseli jól, és azt elfelejtik, hogy egy ilyen kutyás incidens mekkora törést és félelmet tud okozni egy gyereknek, ami egész életében végigkísérheti. És ha az ember megijed egy ekkora kutyától, ki szenvedi el a dolgot? A kutya, mert az ember azt rúgja pofán reflexből, utána oda kéne menni és jól pofán gyűrni a gazdáját is, hogy osztozzon az állat fájdalmában. Imádom még, hogy vannak emberek, akiknek csak jogai vannak, de kötelezettségei nincsenek, az agyonmagasztalt parazita életet folytatókat, akikről kint azt hiszik, hogy milyen szerencsétlenek, mert itthon mindenki diszkriminálja őket, csak az az infó nem jut el oda, hogy miért is utálják őket az emberek annyira. Aztán ott vannak, akik nem tudják megbecsülni, hogy fejlődik és szépül körülöttük a környezetük, első adandó alkalommal tönkreteszik. Lehet, hogy ők a mocsokban is jól éreznék magukat, de miattuk én és a hozzám hasonlók, akik szeretnének egy szebb környezetben sétálni nap mint nap, nem élvezhetik, mert lassan az a mentalitás, hogy felesleges szépíteni, mert úgyis tönkre vágja valaki, jó az a színvonal, ami most van.
Utálok lassan végigsétálni az utcákon, mert többnyire frusztrált emberekkel futok össze, alig látni egy-egy mosolyt, meg lassan végig se lehet sétálni normálisan, mert méterenként elém csapódik egy-egy kunyeráló, az egyik gyerekkel az ölében próbálkozik, a másik jön a mindenféle betegségekkel teli lapocskájával, a harmadik meg megkiabál és elátkoz, ha nem adok neki semmit. Azért az én zsebem is véges, én se tudok mindenkinek adni, ígyis lopnak már tőlem elegen. A zebránál vagy át kell rohanni, vagy elsőbbséget adni az autósoknak, aztán ott az a sok barom, aki nem tud normálisan közlekedni, mert megáll a bicikliút kellős közepén beszélgetni, és ha csengetek, se hajlandó arrébb állni, vagy életveszélyesen vezetnek, amikor index nélkül kacsáznak az úton és elsőbbséget adnak a körforgalomban. Az oktatás lassan egy nagy nulla, az egészségügy katasztrófa, hogy egy műtétre és vizsgálatra hónapokkal előre időpontot kell kérni, addig vagy megpusztulsz, vagy rendbejössz, mert ha dolgozol és megbetegszel, már nincs hasznod, és az utolsó mocskos részeges tróger is többet ér és hamarabb kap megfelelő ellátást, mint te.
A közvetlen környezetem semmi pozitív kiutat nem tud mutatni, a családok romokban, mert a munka szétválasztja a gyereket a szüleitől, az emberek beletemetkeznek a munkába, hogy a hiteleket fizetni tudják, és mellette legalább vajas kenyérre fussa, a munkahelyi feszültség és a tehetetlenség belülről emészti az embert, lépni nem tud, és ki van téve a munkáltató kénye-kegyének, mert valamiből fedezni kell a kiadásokat.
És ezek mellett próbáljak normális maradni, nem a kést keresni és felvagdalni az ereimet, hogy ez csak rosszabb lehet, és próbáljak pozitívan tekinteni a jövőt illetően. De ha menni, kell, hát menni kell...
