Találtam egy új érdeklődési kört és vele együtt hobbit...ami már a múlté. De miért is?
Az egész történet nagyon egyszerű...voltam olyan ügyes, és elmeséltem az egészet nagy lelkesen a "lelombozónak", aki végighallgatott, de közben láttam, hogy valami kérdés már ott készülődik benne, és akkor nekem szegezte, hogy mi ez az új mánia. Imádom az ilyen embereket, találok valamit, ami nem kerül egy vagyonba, mint a bélyeggyűjtés, ami szép is, jó is, hasznos is, érdeklődöm a téma iránt, sőt, lelkesedek, nagy lelkesen elújságolom neki, erre ő csak annyit mond, hogy miért pont ezt, és kicseng a hangjából a szánalom, a lenézés és a gúny. Nem értem miért kell ilyennek lenni, annyi különböző hobbijú emberrel találkoztam már, egyik furább volt, mint a másik, mégse lomboztam le, hogy ő ehhez öreg, vagy ez nem az ő stílusa, vagy hogy belőle mást néztem volna ki.
Persze nekem meg oda az egész, a kezdeti lelkesedést felváltotta a szégyen, mert igen, rohadtul a padlón vagyok most hangulatilag is, és az önértékelésem is eléggé a nullához tart, van valami, amibe belekapaszkodok, erre azt a picit is elveszi tőlem valaki, mert nem valami menőnek elkönyvelt tucathobbit választottam én is, hanem valami olyat, ami nekem tetszik.
De nem tudom, miért vagyok úgy oda, megtanulhattam volna, hogy ő az egyik olyan ember, akinek nem szabad elmondani ilyen személyes dolgokat, mert utána már nemhogy személyesek nem lesznek, de kedvesek se lesznek a számomra.
De a lelki fröccs megvan, a kezdj már magaddal valamit, egyik szavában sajnálat, hogy milyen nehéz most a jövőre vonatkozó elhatározásokat tenni, másikkal azt, hogy miért nem léptem még mindig, utána megint jön a nem kell elsietni semmit szöveggel, aztán váltja a "le fogsz maradni sok mindenről" kritika. Komolyan, szinte azt se tudom néha, hogy most mi a fene van akkor, mi a fenét csináljak.
Persze, ilyenkor az okosok azt mondják, ha valakinek valami tetszik, akkor csinálja, ha örömét leli benne, akkor folytassa és ne hagyja abba és könyvelje el kudarcként, mert másoknak nem tetszett a dolog. Csak nehéz ezt úgy elfogadni és alkalmazni, ha az ember kudarcként fogja fel magát, ha tanácstalanul csak toporog egy helyben, mert nem tudja, mit is kezdjen magával, és akármennyire tudja, hogy nem jól van az úgy, mégis érzelmileg borzasztóan függ másoktól és mások véleményétől, folyamatos megerősítést vár, hogy tudja, akkor most jól, vagy rosszul cselekedett.
Én is tudom, hogy le kell szarni, ki mit gondol, elvégre én se szólom le, hogy milyen baromságot talált ki, vagy hogy lehet úgy felöltözni, mint ő, mintha reggel sötétben kapkodta volna magára a cuccait, neki ez az egyénisége, és így érzi jól magát. Nekem már az is nagy szó, hogy merek változtatni, és azt mondom, nem érdekel mások véleménye, így érzem magam jól. Végre eljutottam addig, hogy az első néhány beszólást elengedem a fülem mellett, de azért az én védőpajzsom is véges, egyszer csak nem írja tovább hárítani a kritikákat és megjegyzéseket, és akkor megzuhanok, de nagyon.
Szóval kérek most minden "lelombozót", aki ezt most olvassa, hogy mielőtt leszólja valakinek a dolgait gondolkodjon el, van-e valami, ami számára kedves, de másnak fura vagy kigúnyolni való, mert neki se hiszem, hogy jól esne, ha megjegyzéseket tennének a számára kedves hobbijaira, alkotásaira.
Nekem se esett jól, és hiába voltam úgy az elején, hogy leszarom, a végére igenis meginogtam, és most ott állok, hogy ami délelőttig még kedves volt a számomra, azt titkolnivalónak tartom, hogy lehet ennyi idősen mégse kéne ilyenekkel foglalkoznom, holott semmi se korfüggő, mégis úgy sikerült elvenni azzal a pár mondattal tőle a kedvem, hogy a kiállítás, ami egy hónap múlva esedékes, és amit egyre nagyobb lelkesedéssel vártam felejtős. Igaz, nem mondott sokat, de az a pár mondat olyan volt, mintha egy bazi nagy medúza csipkedne, és minden csípése egyre fájóbb pontot találna el.
Utálom az ilyen "lelombozó" embereket, mert lehet van olyan ember a környezetemben, aki szintén rajong ezekért a dolgokért, de hasonlóan ő se mer róla beszélni, ahogy én se merem megemlíteni senkinek, nehogy kinevessenek vagy lenézzenek érte.
Szóval ezután megint merjek megnyílni valakinek, merjem elmondani a legbensőbb titkaimat, mert ötven-ötven eséllyel vagy elfogad végre olyannak, amilyen vagyok, vagy leszólja a dolgaimat és otthagy.
De egyet tudok, hogy igenis nem fogom hagyni, hogy az ilyen alakok a jövőben a későbbi érdeklődési köreimtől ismét elvegyék a kedvem...
