Borzalmas, hogy idáig jutottam, hogy nincs olyan ember, akinek őszintén kitárulkozhatnék, hanem egy online felületre írom meg érzéseimet. Nehéz olyat találni, akiben az ember 100%-ban megbízhat, akinek minden megbánás nélkül meggyónhat. Hiszen más nem tudom hogy van ezzel, de nekem lassan már paranoiámmá válik, hogy nem merek sok mindenről beszélni másoknak, mert félek a negatív elkönyveléstől. Félek, hogy ami nekem örömet okoz, ami nekem hobbi vagy szenvedély, azt más furcsállja és kinevet érte, hogy a szokásaim és gondolataim miatt különcnek és gyagyásnak hisz. De a legnagyobb gondom, hogyha mondok is valamit, sokszor nem tudom úgy elmagyarázni, hogy a másik ugyanolyan nézőponttal és ugyanolyan jelentéssel megértse, ahogy én gondoltam, jönnek a félreértések, a megbántódások, és rájövök, hogy rohadt bonyolult dolog elmagyarázni valamit. Elég sokszor kudarcot vallottam, és bevallom, elment a kedvem, ha valamit kérdeznek válaszolok, vagy igyekszem két mondatban elmondani, amit akartam, de mivel sokszor érzéseket és észrevételeket ennyiben nem lehet lerendezni, már kezdem feladni és beletörődni, hogy mindenhol süket fülekre találok.
Sokszor belegondoltam, talán én csinálom rosszul, túl hosszan és sokat csacsogok, de mindig furcsálltam, ha ismerősök csak álltak vagy ültek egymás mellett a tömegközlekedésen csöndben, félelmetesnek tartottam, hogy anyának és lányának nincs mit mondania egymásnak, hogy régi ismerősök összefutnak és nincs mit mondaniuk egymásnak, de nap mint nap like-olják egymás megosztott vackait. Én meg itt vagyok, lenne mondanivalóm, csak nincs kinek...de ha lenne is, ki tudja, talán a felét se merném elmondani, félnék, hogyha teljesen megnyílok és beszélek mindenről, ami bánt, ami foglalkoztat, ami elgondolkoztat vagy megfog, vagy bármilyen hatással van rám, elijeszti a másikat, és "csodabogár"-ként elkönyvelve elkerül jó messzire. De van, amikor nem is a gondolataimmal van a baj, hanem a közös ismeret hiányával, látok valamit, és azt mondom, milyen érdekes, pont ilyen volt megírva ebben vagy abban az utópisztikus regényben, milyen érdekes, hogy 40-50 évvel ezelőtt írta, és mennyire rá lehet ismerni a mai életre és kapom a fura nézéseket, hogy én mi a fenéért olvasok ilyen könyveket, minek nézek ilyen műsorokat, vagy amit nagyon utálok, amikor mondok valamit, és megkapom, hogy micsoda okosságokat mondok, tényleg elgondolkodtató, közben meg a felét meg se hallja mert tök másra figyel.
Csak azt nem értem, miért olyan nehéz azt mondani valakinek, hogy ne haragudjon, de nem érdekli, amit a másik mondd, nem sértődnék meg, hiszen ezt finoman is meg lehet fogalmazni, pl. hogy fáj a feje és nehezére esik most gondolkodni ezen, hogy máson jár a feje, vagy valami más finoman megfogalmazott indokkal, de ilyen esetekben számomra baromi szar érzés, ha beszél az emberek valakihez, és az folyton félretekintget, mintha valami megmentő ismerőst keresne, vagy folyton a telefonjával babrál, elkezd sms-t írni, vagy ami a kedvencem volt, amikor a mondat közepén szó nélkül ellépett mellőlem, holott előtte végighallgattam illedelmesen az ő kis monológját. Szóval most ott tartok, hogy örülök, hogy van legalább ez a blog, mert itt tuti nem vág senki a szavamba és végig tudom írni amit akarok. Akit érdekel, elolvassa, akit meg untat vagy beleolvasva nem érdekel kikattintja, és kész.
