Sokszor olyan az élet, mintha nem is a valóság lenne, csak egy álom. Sokszor álmodtam olyan történeteket, hogy napokkal később mintha csak megállítottam volna egy pillanatra, folytatódott tovább, vagy belecsöppentem a közepébe, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, aztán kitisztult a kép, és mintha valóság lenne, tettem-vettem, "éltem" tovább az álmot.
Hányszor vágytam vissza egyes álmaimba, mert minden olyan szép volt és csodás, de mindig a legszebb pillanatokban vagy sordöntő fordulatoknál megcsörrent az ébresztő, és az egész valóságnak hitt álom szertefoszlott, hiába hunytam le a szemem, és próbáltam felidézni, hogy tovább élhessem, mesterkélt lett és akaratszerű, elmúlt a kiszámíthatatlansága, amitől valósnak tűnt, és meg mérgelődtem, hogy nem fogom megtudni, mi történt volna.
Pedig az emberrel annyi csoda és annyi véletlen történik a mindennapokban, annyi álomba illő fordulat, aminek megtudhatná a végét, de legtöbbször azért nem éli meg, mert nem veszi észre, elsétál mellette figyelmetlenül. Pedig nem nagy dolgokat kéne keresni folyton, apróságok néha még többet érhetnek, mint egy-egy ritka ám nagy pillanat.
Hányszor voltam én is így, álmodtam magamnak sok szépet és jót, elképzeltem hogy egy-egy esemény milyen is lesz, és utána csalódtam, mert nem hasonlított egy elképzelt valótlan agyszüleményhez. Így visszagondolva nem is tudom, miért voltam annyira elkenődve, persze az ember nagy pillanatairól lévén szó mindenki elferdíti a valóságot, hogy az első érettségi bankett milyen nagyszerű lesz, egész évben milyen rakoncátlan a frizurám, de ezen a napon a hajam és a sminkem is tökéletes lesz, a ruhám gyönyörű, hajnalig szól a zene és önfeledten táncolunk, az iskola egyik helyes fiúja lekér minket táncolni, szól valami lassú zene, szorosan átölel, majd jön a hosszú és mélyen egymás szemébe nézés, az első igazi csók, és mi olvadozunk, úgy érezzük,ez a mennyország, úgy érezzük, ahogy a felsőbb éves ismerősök mesélték. Reggel pedig úgy hajtjuk párnára a fejünket, hogy micsoda felejthetetlen nap is volt. Ehelyett a valóság mindig más, és persze ha nem pontról pontra olyan, el vagyunk kenődve, nekem se jött a herceg a lovon, egész nap csak próba az utolsó percekig, estére meg olyan volt az ember, mint a mosogatórongy, a sminkje elkenődött, a haja szétesett, a nagy ő meg valahogy elmaradt. Ilyen volt például az a bizonyos 18. születésnap is. Ezeket az eseményeket mint valami fordulópont tartja számon az ember, mindenki annyit mesélt, hogy ilyen klassz meg olyan klassz, de azt tényleg nem tudom, hogy hihettem, hogy majd egy-egy ilyen eseményen gyökeres változás áll be az életemben. Szóval ez a bizonyos 18. évforduló, erről is azt mondta mindenki, hogy milyen klassz felnőni, milyen jó, mert nincsenek korlátok...az biztos, de vannak felelősségek, kötelességek. Azt a napot is annyira vártam, szinte számoltam vissza az utolsó napokat, szüleim mondogatták is, mit vagyok érte annyira oda, ez is ugyanolyan lesz, mint bármelyik másik születésnap. És mennyire igazuk volt. Ha visszamehetnék, jól felpofoznám akkori énemet, hogy mit várja annyira azt a napot, örüljön, hogy még "gyerek", hogy még nincsenek kötelességek és felelősségek, és ha belegondolok még szabadabb voltam, mint most, a felnőttek irigyeltek, hogy az életem tanulásból és szórakozásból áll, hogy nem kell aggódnom a holnap miatt, csak tervezgetnem kell a jövőm, és nem.
Valahogy ezeknél a nagy eseményeknél az ember nem is csak a saját elképzeléseit szövi bele, hallja a többiektől, milyen klassz volt az övéké, mi történt velük, aztán a végén kiderül, ők is csak álomvilágban éltek, a valóság közel sem azonos az elmeséltekkel.
Álmodozni persze szabad, de azért érdemes bizonyos korlátok között maradni.
